Türea

Ez a blogom a személyesebbik, kesergős verzió. Ma úgy döntöttem, hogy felújítom a másikat, a jegyzetelőt (oldalsó menüben ott a linkje), és azzal tiszta lapot indítok. Ez a kis sufni egyelőre le lesz lakatolva, úgyis borzasztóan megkeseredett,áporodott a levegője, és ugyan minden szegletét a saját kezemmel készítettem és a szívemhez nőtt nagyon,képtelen vagyok itt sokat tartózkodni úgy, hogy ne keseredjem el magam is. Egy kis szellőztetésre van szükség. Majd, talán egyszer visszajövök, mint ahogy az elmúlt fél évben is többször nekiszaladtam ennek, majd mégsem írtam semmit. Előző bejegyzésemet is már akkor írtam,amikor azt hittem, minden méreg kiürült belőlem, minden fájdalom eltűnt, minden seb begyógyult,és végre bizakodó lehetek. Tévedtem. Itt ültem, ebben a környezetben, és megkeseredtek a bizakodó gondolatok, és ha most visszaolvasom, inkább sértődöttnek tűnnek, holott nem érzek sértődöttséget. Határozottságot, céltudatosságot érzek, mert letisztult bennem a sok hiba, melyet művészien halmoztunk egymásra, hogy aztán összeomoljon minden... és megnyugodtam, mert látom a megfelelő utat. Itt már rég nincs sértődöttség. Csak ez a levegő nem tesz nekem jót. Fájdalmat okoz, és védekezésre késztet. Szükségem van még egy kis időre...

Addig is: jegyzetelő. Ha valakit érdekel.

Ez a blog már igen régóta társam. Ez tényleg egy lelki szemetesláda, és mint olyan, több benne a keserűség és fájdalom, mint a szép pillanat, holott az elmúlt években próbáltam feltölteni napsütéssel. Mindig azon aggódtam, hogy milyen negatív hangvételű, de már tudom, hogy az a sok rossz érzés olyan erős volt, amitől meg kellett szabadulnom, de nem volt fele annyira sem erős,mint az elmúlt fél/háromnegyed év fájdalma(i), amely(ek) már átlépték azt a határt, amit még érdemes leírni. Vagy nem tudtam volna megszabadulni tőle, vagy nem is akartam, nem tudom. De a lényeg az, hogy most már tudom, hogy ha igazi, mély sebet kap az ember, arról képtelen beszélni. Legalábbis én. Úgyhogy nem is fogok. Azt hiszem, le van írva, eldugva, vázlatként az a sok esemény, ami ezt tette velem, de nem akarok foglalkozni vele. A sebekből hegek lettek, amelyek még néha indokolatlanul sajognak, de már megszoktam. Az idő álltólag mindent meggyógyít, kár, hogy ilyen hihetetlenül lassan, de ami igaz, az igaz. December elején, egy teljesen átlagos reggelen tért vissza hozzám a régen látott remény, és azóta bizakodással nézek a jövőbe. Már van olyan, hogy jövő, és van bizakodás, hogy talán szép lesz...

És most már érzem annak a mondatnak az igazát is, hogy "ahol összetörtél, ott leszel erős..". Igen. Most már tudom, hogy ki vagyok, mit akarok és mit nem akarok. És azt is tudom, hogy ez, ha változik is, magától fog. Én soha nem fogok arra törekedni, hogy más legyek. Nem véletlenül vagyok olyan, amilyen, így kedvelem magam. Ez az egyetlen út, ami a boldogsághoz vezethet, hiszen egyetlen ember van a Földön, akivel biztos, hogy együtt kell töltenem ezt a rövidke életet, és az én vagyok. Mindenki más pedig vagy így kedvel, vagy sehogy ne kedveljen. Nem ér annyit az egész...

Még egy gondolat magamról: a szem a lélek tükre. Ne várja senki, hogy elmeséljem, ki vagyok, mit érzek, és mit gondolok. A száj csak akkor mozog, ha kérdezik, de ha csak látni akarjátok az igazat, nézzetek a szemembe és higgyétek el, amit láttok. Ennyit tudok adni.

Új élet kezdődik.

felsepri a várost az este
átgurul a hold a láthatáron
a játszótéren megdermed a hinta
csillagok gyúlnak a fákon

csak a koldusok csendje talán
ami kúszik a házak falára
s az ablakok árnyakat szülnek
a roskatag éji világra

hátára fordul a csönd
féllábra állnak a lámpák
szívdobogva menekülnek
földbe lapulva a járdák

megkéselt hulla a város
egyedül én vagyok ébren
ablakok mögötti csöndben állok
a vérszagú döbbent éjben

Forrás: Versek